Teljesen hihetetlen, hogy ott álltam megint előtte. 8 év után újra ott magasodott, mintha csak a szürkés-kék eget akarná elérni reggeli nyújtózkodás közben. Olyan sokszor láttam már, annyi különböző szögből, annyi különböző fényben: tündökölni a napsütésben, szilárdan és magabiztosan állni a hidegben és esőben, büszkén tartani magát a szélben, beleolvadni a naplementébe, majd arany fényekbe burkolózni, amint a sötétség lassan megöleli. Láttam, amikor ezer meg ezer villódzó fény futott át a testén minden órában, és akkor is amikor végső sötétségbe borult és jó éjszakát intett éjjeli 1-kor. Ám valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy rögtön ébredés után lássam. Aznap én voltam az egyik első látogatója. Még csak reggel 6 óra volt, és a kezdeti reggeli álmosság úgy elhagyott, mintha sosem lett volna. Hiszen ott voltam újra: az Eiffel-toronynál.
Itt kezdődött a spontán hétvégi kiruccanásunk. Busszal érkeztünk egészen Londonból. Oxfordot pénteken rögtön munka után hagytuk el, hogy elérjük az esti párizsi buszjáratot, amely aztán egy másik világba repít minket, amíg mi alszunk, és aztán az egyik legkedvesebb városomban ébreszt fel. Mesésen hangzik ugyan, de cseppet sem volt az. Elég kényelmetlen volt a busz. Az ülés pár óra elteltével fájdalmassá válik, mindened zsibbad, nincs elég helyed, hogy kinyújtóztasd a lábad, és már valószínűleg az összes ülési pozíciót kipróbáltad. Szerencsére az utat megszakítja a Dovertől Calais-ig tartó komp út, ami 1-1,5 óra fekvő helyzetet vagy asztalra borulást jelent – attól függően, mekkora szerencséd volt, hogy jó helyet fogj ki a komp fedélzetén. Majd vissza a buszra, de ezúttal a fáradtság átveszi az uralmat a kényelmi gondok felett. Végre álomba merülsz, és csak álmodsz, álmodsz a reggelről, arról, hogy milyen lesz a visszatérés 8 hosszú év után a városba, ami akkoriban az otthonodat jelentette. Álmodsz egy barátságos kis kávézóról kis kerek asztalokkal, amelyek az utca rohanó emberei és az idegesen száguldó autói felé néznek, de te csak ülsz ott, és hagyod, hogy a világ elrohanjon előtted, miközben te nem mozdulsz. Arról is álmodsz, hogy iszol majd egy jó erős feketét, aminek az illata már akkor megcsap, amikor a pincér óvatosan eléd helyezi a csészét. És végül álmodsz arról a friss, levelekre omló vajas croissantról, ami tökéletesen illik a kávéhoz, és elolvad a szádban, amint hozzákortyolsz egy kicsit. Én, személy szerint imádom, ahogy a vajas íz összeér a kávé lágyan kesernyés zamatával, olyan jól kiegészítik egymást….
Hirtelen a busz lelassít, és vissza kell térni az álmokból, hogy aztán ténylegesen valóra lehessen őket váltani. Azonban abban a pillanatban nem is akarod már ezt az egészet, inkább vágynál egy puha ágyikóra, amibe bebújhatsz, és amiben visszarepülhetsz az álmaidhoz. De ez nem lehetséges, ott kell lenned a Gallieni állomáson, elég ébren ahhoz, hogy megtaláld az utat a metróhoz – ami egyébként pofonegyszerű -, és ki kell találnod, melyik jegyfajtát érdemes megvenni. Végül a 2-napos bérlet mellett döntöttünk, ami jó döntésnek bizonyult, és ajánlom bárkinek, aki hétvégét tervez Párizsba. Még akkor is megéri, ha többnyire gyalogolni tervez az ember – ahogy mi is tettük.
Végre a metrón voltunk, ahol a zajok és a szagok olyan ismerősen érintettek meg, mintha még mindig mindennap ott ingáznék. Elárasztottak az emlékek, főleg azért is, mert ugyanazon a vonalon utaztunk (a 3-ason), amin annak idején laktam, és fülembe csengtek a jól ismert állomásnevek: Porte de Bagnolet, Gambetta, Pere Lachaise, stb. Aztán elkezdtem mesélni a barátomnak az akkori életemről, a környékről, ahol laktam, a Pere Lachaise-ről, a “lapin du metro”-ról, azaz a metró nyuláról, arról, hogy milyen különböző stílusúak az egyes metróállomások, és hasonló jelentéktelen dolgokról. Mivel a barátom még sosem járt Párizsban ezelőtt, kötelességemnek éreztem, hogy bennfentes idegenvezetést kapjon a felületes, mindennapi turisztikai helyett. 🙂
Közben egyre éberebb lettem, és olyan izgalom töltött el, mint egy gyereket, aki éppen a karácsonyi ajándékát készül kibontani, amint közeledtünk az Invalidusok metró állomáshoz. Városnéző túránkat Napóleonnál kezdtük, aki békésen pihent az arany kupola alatt, ami most még fényesebb volt, amint a reggeli nap sugarai megtámadták. Oly fenségesnek tűnt, akárcsak Napóleon lehetett a győztes csatáiban.
Innen aztán csak egy rövid séta az Eiffel-torony. Akkor már nagyon éreztem a szükségét, hogy megtöltsem magam a kávéval és croissant-nal, amiről a buszon álmodtam. A kávézók többsége még nem volt nyitva, néhány korai épp akkor készülődött kinyitni ajtóit a koránkelők számára. Átsétáltunk a Jéna hídon, fel a Trocaderóhoz, ahol minden olyan volt, mint a kulisszák mögött lenni egy koncert vagy egy színpadi előadás előtt. Mindenki a nagy show-ra készült, a közönség érkezésére: a büfék megteltek péksüteménnyel és szendvicsekkel, a kávézósok izzították kávégépeiket, asztalok és székek jelentek meg az üzletek előtt, utcai árusok jelentek meg és pakolták ki a könnyen összehajtható lepedőiket rajtuk Eiffel-tornyos kulcstartókkal, sálakkal és táskákkal. Végül találtunk egy kávézót – éppen olyat, ahol az asztalok és a székek az utca felé néztek, ami most még kihalt volt. Csak egy kávét ittunk végül, és megegyeztünk, hogy később fogunk reggelizni.
Szállás szempontjából az egyszerűségre törekedtünk: egy ágy egy hostelben, ami végül nagyon is jónak bizonyult. Teljes szívvel merem ajánlani a helyet, hogyha egyszerűségre és valóban csak egy ágyra vágysz, ahol álomra hajthatod a fejed. Ez a Smart Place Paris Gare du Nord, ami mind a Barbes Rochechouart, mind pedig a Gare du Nord (Északi vasútállomás) metróállomáshoz közel esik, és csak pár percnyire van gyalog a Montmartre-tól, illetve a Sacre Coeur-től. Kedves és informatív recepciósok, barátságos közösségi hely, konyha, azonosító cédulás rendszerrel működő csomagtároló, tiszta szoba és fürdőszoba, és mindez viszonylag olcsón – legalábbis más helyekhez viszonyítva Párizson belül, és nem hasonlítva más hostelekhez másik városokban. Mindezen felül, a hostel nem egy rossz környéken van, amitől lehetne tartani a vasútállomás közelségét tekintve. De ilyen szempontból kellőképpen távol van tőle. Még jó éttermek is vannak a környéken, ahol ki lehet próbálni a francia konyhát: például egy sistergő Boeuf Bourguignon-t vagy egy ínycsiklandó kacsasültet, amin borsos mártás csorog végig, kísérőként pedig egy félszáraz gyümölcsös vörös bort – magnifique! Végezetül pedig mindenképpen ajánlanék desszertet, egy creme bruleet vagy egy parfait-t, de igazából akármilyen gateaux (torta) tökéletesen édes zárása lehet a napnak és kezdete az éjszakának.
Szóval mit is lehet valójában megnézni Párizsban egy hétvége alatt? Nem sokat, annyit mondhatok, de éppen eleget ahhoz, hogy egy élénk képet kapjunk a romantikus, kávéval átitatott légkörről, a lenyűgöző építészetről, a gazdag történelemről, és a programok sokszínűségéről, amin részt vehetnénk. Egy hétvége Párizsban igazi kedvcsináló, és arra kellene, hogy sarkalljon, hogy minél előbb visszatérj legalább egy hétre, amikor teljesen megmártózhatnál a kultúrában, a művészetben, a természetben, elég időd lenne, hogy minél több mindent megkóstolj a francia étlapról, hogy minél több sajtot kóstolj és szagolj, igyál bort, pihenj meg egy kávézóban, hajókázz a Szajnán, kövesd a vajas, cukros, frissen sült péksütemények illatát egy kis boulangerie-be (pékségbe), és válassz magadnak egyet. De ne fussunk ennyire előre. Hadd vezesselek végig az úton, amit bejártam a barátommal, de figyelem, nyomokban elképesztő mennyiségű sétát és lenyűgöző látványosságokat tartalmaz.
Ha visszaugrasz a történet elejére, akkor épp a Trocaderónál jártunk, miután vetettünk egy pillantást az Invalidusokra és meglátogattuk az Eiffel-tornyot. A Trocaderótól az egyik sugárút annak a 12 ágú csillagnak az egyike, melynek középpontja a Diadalív, tehát ha elindulsz rajta, akkor eljutsz a magasztos kapuhoz, ahol aztán leróhatod tiszteletedet az Ismeretlen Katona előtt, akit az örök láng őriz. Ha kedvet érzel hozzá, a Diadalív tetejére is felmehetsz, és megnézheted, hova vezetnek a csillag ágai. Ez alkalommal mi ezt a lehetőséget kihagytuk, és úgy döntöttünk, hogy a hostel felé vesszük az irányt, hogy ledobhassuk a felesleges cuccainkat, majd rendesen megreggelizhessünk.
Amint mondtam, a hostel nem volt messze a Sacre Coeur-től, így hát gyalog mentünk, és egészen a tetejéig felmásztunk minden maradék erőnkkel, ami az éjszakai buszozás után maradt, kialvatlanul és addigra már 5 km-rel a lábunkban. Először a hófehér bazilika látványa a mesés kék éggel a háttérben és előtte a friss, élénk zöld kerttel, majd megfordulva az ébredező város látványa feledtette el velünk, mennyire fáradtak és éhesek vagyunk – legalábbis pár percre. Végül felértünk, és mivel elég korán érkeztünk meg ahhoz, hogy elkerüljük a látogatók tömegét, így be is mentünk a bazilikába. Gondolom, ismered az érzést, amikor egy filmet újra és újra megnézel, és még mindig élvezetes, még mindig tudsz nevetni a poénokon, és soha nem unsz rá. Én éppen így érzek a Sacre Coeur-rel és az egész Montmartre-ral kapcsolatban: azok a keskeny kanyargós utcácskák, a festők, az utcai zenészek, a kedves kis éttermek, a művészeti galériák, és a rejtett múzeumok (mint például a személyes kedvencem, a Salvador Dalí múzeum) – lehetetlen megunni mindezt. Erősen ajánlom mindenkinek, hogy szakítson időt, és merjen elveszni és bolyongani ebben a kerületben, és a stílusához méltóan, bohém módon felfedezni azt.
Reggelire a végállomásunk a “The Hardware Société Paris” volt, ami egy varázslatos kis hely croissant-okkal, pain au chocolat-val (amolyan csokis croissant-szerű péksüti), és magas, réteges, krémes torták széles választékával, amelyek gyümölccsel vagy csokival vannak megrakva, és majd’ megszólalnak, szinte könyörögnek, hogy harapj beléjük. Ó és a kávéválaszték! Valószínűleg nem véletlen, hogy az emberek hajlandóak kivárni a sort, hogy helyet kapjanak ebben a csodaországban.
Mivel gyönyörű napsütéses napunk volt, reggeli után inkább a szabadban szerettük volna tölteni a napot, mint múzeumokat bejárni. Egy, kevésbé turistákkal elárasztott hely, amit erősen ajánlok, a Buttes-Chaumont park. Ez az egyik legszebb park, amiben valaha jártam, főként a vadságot kölcsönző vízesésének, kanyargó patakjának és magas fáinak köszönhetően. Nem látni be a parkot, a lankák szétszabdalják, ami még inkább városon kívüli érzést ad, olyan mint egy oázis a város közepén elemelkedve a földtől, bámulatos párizsi látképet nyújtva. Tökéletes hely egy sajtozós-borozós piknikhez, játékhoz, vagy csak egy kis szundikáláshoz, miközben magadba szívod a nap melengető sugarait.
Nem szeretnélek túlságosan fárasztani a napunk minden részletével, mint hogy melyik utcán sétáltunk végig, melyik bárba tértünk be, főként mert mi is csak barangoltunk, és amelyik hely szimpatikusnak tűnt, oda bementünk. Ezt ajánlanám én mindenkinek, hisze sose árt meg egy kis spontaneitás. 🙂
Tehát még mindig van egy teljes napunk arra, hogy felfedezzünk annyi helyet, amennyit csak a lábunk bír. Úgy döntöttünk, hogy elmetrózunk a Diadalívhez, és onnan végigsétálunk a Champs-Élysées-n. Bár ez egy igen szép séta, amely lehetőséget ad, hogy megnézzük a Petit és a Grand Palais-t, és hogy kisétáljunk az arany hídhoz, a III. Alexandre hídhoz, fontos észben tartani, hogy ez egy 3,5 km hosszú út a Louvre-ig, tehát készítsd a lábaidat. Mielőtt a Louvre piramisához érnél, látod majd a Concorde teret a luxori obeliszkkel a közepén, és végigsétálsz a Tuileriák kertjén is, aminek a végében a “kis Diadalív” áll. Aztán ha van kedved, bármikor beugorhatsz üdvözölni Mona Lisát, de a Louvre lehet nyomasztó és kimerítő, úgyhogy lehet egy olyan alkalomra kellene hagyni, amikor több idő van a bejárására. Hidd el, én legalább négyszer mentem be a Louvre-ba, minden alkalommal különböző részlegeit néztem meg, és így is mindig nagyon fáradtnak éreztem magam kijövetelkor, egyszerűen csak az óriási mennyiségű műalkotás miatt, amit be kell fogadnod és fel kell dolgoznod.
Folytattuk utunkat a Notre Dame felé. A szigetet, ahol a katedrális áll, a Pont Neuf hídon közelítettük meg, majd elhaladtunk a Conciergerie (Marie Antoinette egykori börtöne, ma múzeum), az Igazságügyi Palota és a Sainte Chapelle (gótikus stílusú kápolna keresztény relikviákkal, köztük Krisztus töviskoronájával) mellett. Mindegyiket megéri meglátogatni belülről is, amikor több ideje van az embernek. Végül elértük Quasimodo otthonát, ahol természetesen hosszú sor kígyózott – ahogy számítani lehetett. Viszont határozottan ajánlom, hogy álld ki a sort, ha már egyszer ott vagy, mert belülről valami olyan, amihez hasonlót máshol nem látni, főleg az óriási rózsaablaka.
A Notre Dame-tól több utat is lehet választani attól függően, hogy mennyire fáradtál el, milyen jó az idő, és mi érdekel még. Mi úgy döntöttünk, hogy keresztül sétálunk a Latin-negyeden, ahol a Sorbonne is található. Majd a Panthéon felé vettük az irányt, ami egy pompázatos épület, méltó versenytársa mind a római Szent Péter Bazilikának, mind a lomdoni Szent Pál Katedrálisnak fenségességét tekintve. Végső nyughelyet ad olyan nevezetes francia embereknek, mint például Voltaire, Rousseau vagy Alexandre Dumas. Egy másik érdekesség, amit itt találhatsz, az a Foucault-inga, ami a Föld forgását bizonyítja és szemlélteti.
Egy utolsó “kötelező” programként még a Luxembourg-kert szerepelt, ami tökéletes hely, hogy elüldögélj egy sörrel a kezedben, és csak figyeld az embereket. Különösen érdekes figyelni a gyerekeket a kis tónál, amint a vitorlásokkal játszanak: vízre eresztik, követik őket a partról, és végül elkapják őket a túloldalon. Mennyire élvezik, és az egész jelenet kb. 100 évet visszarepít az időben, amikor még nem voltak telefonok és számítógépek, és ez lehetett az egyik fő szórakozási mód. Nagyon könnyű itt órákat eltölteni anélkül, hogy észrevenné az ember. Így tettünk mi is, feltöltöttük energia raktárainkat, mielőtt visszaindultunk volna a hostelbe, majd onnan a buszállomásra.
Mivel még mindig volt bőven időnk, úgy döntöttünk, hogy gyalog indulunk vissza: először végig a Mouffetard úton, ami tele van bárokkal, éttermekkel, pubokkal, boltokkal, és ideális hely esti kimozdulásra. Ezután elértük a botanikus kertet, a különleges növények és virágok paradicsomát. Az utolsó erőfeszítésünkkel pedig elértünk egy kis kikötőhöz, az Arsenalhoz, ahol csónakok aludtak nyugodtan ringatózva és várva a következő kalandjukra. Régen ez volt a kedvenc helyünk a barátnőimmel, ahol esténként üldögéltünk, néztük a hajókat, beszélgettünk és iszogattunk, mielőtt szórakozni indultunk volna a kedvenc kubai bárunkba. Olyan jó érzés volt most itt újra végigsétálni, és felidézni a régi szép emlékeket abból az egyetemi félévből! Végül elértük A Bastille Operaházat és a Bastille-t. Ugyancsak elértük a gyaloglási határunkat, de minden egyes fájdalmas lépés megérte. Boldog voltam, és úgy éreztem, hogy a túránk teljes volt. Audrey Hepburn szavai újfent bizonyságot nyertek: “Párizs mindig jó ötlet!” Szóval mondj bátran IGEN-t, ha csütörtökön ebédnél a barátod felveti az ötletet, hogy a hétvégén el kéne menni, bőven elég idő felkészülni! 🙂