Angliában nincsenek olyan nemzeti ünnepnapok, mint például otthon vagy akár Franciaországban, Németországban. Itt a karácsony-újév-húsvét hármason kívül úgynevezett “bank holiday”-ek vannak, ami tulajdonképpen csak egy hétfői pihenőnap. Az egyik ilyen mindig augusztus utolsó hétvégéjét teszi háromnapossá. Ilyenkor szeretek elmenni kicsit messzebbi tájakra Anglián belül. Egy éve ilyenkor felkerekedtem, és nyakamba vettem az Oxfordtól kb. 430 km-re levő Tóvidéket (Lake District), amiről már annyi szépet hallottam másoktól, és ami a “tavi költők”-nek, kedvenc angol költőimnek is a lakhelye volt. Wordsworth-öt, Coleridge-et és talán a kevésbé ismert Southey-t nevezték így; ők a korai angol romantika jeles képviselői, akiknek a költészetét megihlette ez a mesés és misztikus vidék, ami pontosan olyan élőben, amit én “vadregényes romantikus” jelző alatt elképzelek. Végtelen táj, mely tavakkal, csúcsokkal, erdőkkel, forrásokkal, vízesésekkel fodrozott, amelyen kanyargós utak törnek át és vezetnek be a meglapuló kis városkákba és falvakba.
De hogyan is jön össze az irodalom és a kirándulás? Mikor felmentem a nemzeti park hivatalos oldalára, hogy szállásokról, programokról tájékozódjak, a szervezett/vezetett séták között ráakadtam egy igen érdekesre: “Wordsworth nyomában”. Kb. 6 km-es, 5 órás, viszonylag könnyű ingyenes vezetett séta, mely Glenriddingből indul, majd gőzhajóval átkel az Ullswater tavon, felvezet a legendás Aira Force vízeséshez, és végül a tó mentén visszavezet a kiindulási ponthoz egy könnyed séta keretében. Ráadásul éppen azon a hétvégén szombaton is indították; micsoda véletlen!
Ott is voltam szombaton 10.40-kor a találkozási helyen, ahol 3-4 önkéntes túravezető várta az érdeklődőket. Nagyon kedves, nyugdíjas éveikben járó vezetőket kell elképzelni, akik komoly tréningeken vettek részt, hogy aztán túrákat vezethessenek: navigácó, elsősegély, történelem, környezet, irodalom, stb., és megfigyelőként is részt kellett venniük meghatározott számú sétán, hogy tudják majd egyedül is, merre kell menni, hol miről kell beszélni. Rajtuk kívül érkezett volna egy irodalmi szakértő is a Wordsworth múzeumból, de sajnos balesetet szenvedett, és nem tudott eljönni. Úgy 10-12-en gyűltünk össze aznap, és mint kiderült, csak engem érdekelt Wordsworth és a túra irodalmi vonatkozása, úgyhogy én helyenként privát vezetést kaptam, beleolvashattam a vezetői jegyzetekbe, az egy-egy helyszínhez vonatkozó versbe vagy feljegyzésbe William Wordsworth-től és a nővérétől, Dorothytól.
Átkeltünk tehát az Ullswater tavon egy kis hajóval, majd utunkat az Aira Force vízesés felé vettük. És itt jön az első irodalmi vonatkozás: nem elég, hogy Wordsworth is szívesen sétált errefelé, de olyannyira magával ragadta az egész völgy valamint a sziklák közül előtörő és a mélybe aláhulló vízzuhatag az erdő mélyén, hogy 1842-ben verset is szentelt neki Airey-Force Valley címmel (ha valaki el szeretné olvasni, angolul itt megteheti: Airey-Force Valley). Ezen túl egy legenda is körüllengi ezt a vízesést, amely szintén megelevenedik a költő lapjain “The Somnambulist”, azaz “Az alvajáró” versében (sajnos szintén csak angolul: The Somnambulist).
A történet röviden Lady Emmáról és Sir Eglamore-ról szól: Emma az erdőben egy vadász kunyhóban élt és várta jegyesét, Eglamore lovagot, hogy hazatérjen a csatából. A hosszú várakozás azonban hatással volt elméjére és alvására: alvajáró lett. Éjjelről-éjjelre messzebb vándorolt, szíve és tudatalattija olyan helyekre vezette, ahol kedvesével vidám perceket töltöttek el. Egyik alkalommal a vízeséshez vitte lába, és annak tetején, a hasadék szélén állította meg. A lovag épp aznap éjjel tért vissza, és mikor nem találta Emmát az ágyában, az Aira Force-hoz sietett, ahol meglátta szerelmét a szakadék szélén. Nem tudván, hogy álombeli transzban van a lány, megérintette annak vállát, ezzel felébresztve Emmát, aki ijedtében a mélybe zuhant. A lány végül a mélyben, szerelme karjai közt halt meg, Sir Eglamore pedig remeteként élte le életét a egy barlangban a vízeséshez közel. Hát nem egy happy end… Az nem tisztázott, hogy vajon a legenda inspirálta Wordsworth versét, vagy pedig a költemény adott életet a legendának, ezt azt hiszem, mindenki maga döntheti el. Miután mi is megcsodáltuk mind alulról, mind a kőhídról, mely azon a ponton ível át fölötte, ahol minden erejével előre rohanva leomlik a mélybe, ideje volt újabb inspiráló helyszínekre tovább barangolni.
Tulajdonképpen itt bármerre néz az ember, olyan inspiráló erők hatnak rá, hogy ha van nála egy darab papír és egy toll, rögtön írni támad kedve. De ha nincs, akkor mindenképp bezárja minden egyes képkockáját az egymásba érő hegyeknek, a meredek szikláknak, a mohos fáknak, a legelésző birkáknak, a nyugalmasan fodrozódó víznek és az azon vitorlázó és csónakázó mosolygós embereknek, hogy aztán a borús napokon előhúzza, és az ágyon fekve elrévedjen bennük. Így tett Wordsworth is egyik nevezetes tavaszi sétája után, melyre nővérével, Dorothyval ment. Meg is született belőle egyik legszebb és legismertebb verse, ami ugyan magyarul a Táncoló tűzliliomok címet kapta Szabó Lőrinc fordításában, de eredetileg aranysárga nárciszokról szól.
“Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.”
Túránk ebédidőhöz ért, amit éppen e mágikus helyen költöttünk el: a Glencoyne-öbölben, a tó partján, a fák alatt, ahol Wordsworthék megpillantották a táncoló nárciszokat. Kell ugyan egy kis képzelőerő augusztus végén, hogy elképzeljük a helyet nárciszokkal tömve és sárgállva, de azt hiszem, nekem ott sikerült. Mindenképpen érdemes lehet tavasszal visszatérni ide, hogy teljes valójukban is lássa az ember, és beszippanthassa az illatukat is. És még ha aznap nárciszok nem is voltak, a kilátás a tóra így is mindent kárpótolt.
Illik még itt megjegyezni, hogy Dorothy is jó írói vénával rendelkezett: főként naplóbejegyzései váltak híressé, de ugyanúgy írt verseket is, viszont nem törekedett hírnévre, azt meghagyta testvérének, Williamnek és barátjuknak, Coleridge-nek. Hatása azonban nagy volt Wordsworth költeményeire: a fent említett, nárciszokról szóló verset is Dorothy naplóbejegyzése ihlette: “Glowbarrow park fölött az erdőben, a vízpart közelében nárciszokra bukkantunk. Gondoltuk: a víz partra sodort néhány magot, így született a kis kolónia. Csakhogy egyre több virág tűnt elénk, végül a fák lombja alatt szekérútnyi széles virágszalag húzódott a part mentén. Ilyen szép nárciszt soha nem láttam, néhány fáradtan a mohás kövekre hajtotta fejét, mintha pihenne, a többi ingott, ringott, táncolt, lángolva nevetett a vizet borzoló szélben, és tündöklő nyughatatlanságában olyan boldognak tetszett mind!”
Az ebéd után visszaindultunk a tóparton Glenriddingbe, meghallgattunk még néhány szép idézetet a költőtől útközben, amelyben a tóvidéki tájról ír, gyönyörködtünk a megunhatatlan tájban, majd a kiindulási pontnál búcsút intettünk egymásnak. Azt hiszem, mindent megkaptam a túrától, amit szerettem volna: viszonylag könnyed sétát erdőn, tisztáson, sziklákon, meredek lépcsőkön, egy gyönyörű vízeséssel, és nem utolsó sorban egy kis időutazást az 1800-as évek elejére, ahol elképzelhettük, miként sétált az egyik legnagyobb angol költő és nővére ugyanazokon az utakon, ugyanazon fák között, ugyanazt a mesebeli tájat csodálva, mint mi, 200 évvel később. Így lehet tehát összekötni az irodalmat és a kirándulást.
És hogy hol idézte vissza a természetben megejtett sétáit, és aztán vetette papírra a romantikus, vadregényes tájakat és a természet apró csodáit megelevenítő költeményeit William Wordsworth? Kedvenc kanapéján heverészve:
Viszont a Wordsworth-házról, azaz a grasmere-i Dove Cottage-ról majd egy következő bejegyzésben ejtek több szót együtt más érdekes és nem mindennapi látnivalóval az angliai Tóvidéken.