Úgy gondolod, hogy Afrika egy sötét hely? Úgy gondolod, hogy ott minden csak a szegénységről, az oktatás hiányáról, éhezésről, járványokról és harcokról szól? Úgy gondolod, hogy bárki, aki onnan jön, az mind vadember, aki primitív törzsekben él furcsa szokásokkal? Őrültnek tartod azokat, akik bármilyen megfontolásból oda utaznak? Ha bármelyik kérdésre igennel válaszoltál, akkor ajánlom, hogy olvass tovább, és gondold át még egyszer; talán a végére megváltozik a véleményed. A többiek pedig csak szimplán olvassanak tovább 🙂
Úgy egy évvel ezelőtt elkezdett változni a véleményem és hozzáállásom az Afrikába való utazásról szólóban. Úgy hiszem, sokan gondolják, hogy Afrika egy roppant veszélyes hely egészségügyi problémákkal, éhezéssel, politikai viszályokkal, terrorista csoportokkal – csak hogy néhány problémát említsek. Legalábbis ezek azok a dolgok, amiket általában a TV-ben hallunk vagy az interneten olvasunk. De nem tudjuk pontosan, melyik ország melyik és hol van, vagy hogy milyen nagyok is az egyes országok, csak szeretjük elképzelni egyetlen nagy entitásként, ahol a szörnyű dolgok történnek. Tehát az átlagember csak levonja a következtetést, hogy nem fehér embernek való vidék az, nem olyannak, aki a “civilizált” Európából, egy fejlett országból érkezik. Gyakran utalunk Afrikára, mint a “harmadik világra”, vagy újabban “fejlődő országokra”, tehát miért is ne érezné felsőbbrendűnek magát valaki, aki a fejlett országok egyikéből érkezik?
Be kell vallanom, hogy hasonlóan éreztem, mint sokan mások kb. egy évvel ezelőttig; meg voltam győződve, hogy én soha de soha nem utaznék Afrikába egyedül. Ugyanakkor vágyat éreztem arra, hogy legalább egyszer életemben lássam a vadon állatait természetes élőhelyükön, és mindig is nagyon érdekesnek találtam a különböző afrikai törzsekről szóló műsorokat. Annyira más az ő kultúrájuk, és annyira távolinak tűnik a mienkhez képest, hogy kedvet érzel ahhoz, hogy menj és saját szemeddel lásd, hogy igaz és tényleg létezik. Szóval ez mindig is ott motoszkált a fejemben. Továbbá annyira utálom, amikor valaki egyoldalú információk alapján ítél meg országokat, helyeket, népeket, embereket, kultúrákat, gyakorlatilag bármit, ahelyett, hogy arra törekedne arra, hogy előbb többet tudjon meg róluk, maga tapasztalja és értse meg őket minél jobban, és csak amikor elég információval rendelkezik, több forrásból, utána alkosson véleményt. Ezt alapul véve gyűlöltem az Afrikához és az Afrikába utazáshoz való viszonyomat, mert annyira nem egy intelligens hozzáállás volt…annyira nem rám vallott.
Valószínűleg mindenki ismeri az érzést, amikor egy icipici gondolat befészkeli magát a fejedbe, és aztán látsz egy képet, egy bejegyzést, egy cikket azzal kapcsolatban, és a pici gondolat egyre nagyobbá és nagyobbá válik, és egyre gyakrabban vissza-visszatérsz hozzá. Na, pont így éreztem Afrikával kapcsolatban: láttam pár képet, amiket az ismerőseim posztoltak Észak- és Dél-Afrikából, majd megtudtam, hogy egyik barátom Nigériába költözik, és aztán egyre több repjegy-ajánlatot is láttam a különböző országaiba. Tehát csak nem tudtam megszabadulni a kérdéstől: mi tart annyira borzasztóan vissza attól, hogy oda utazzak? Miért nem adok ennek egy esélyt, de legalább, miért nem olvasok néhány beszámolót más utazóktól, hogy halljam az ő tapasztalataikat először? Miért is ne ismerkedjek meg ezzel az óriási kontinenssel és országaival jobban, közelebbről?
Egyre inkább belelovalltam magam ezekbe a gondolatokba, és végül úgy döntöttem, hogy meglepem magam egy nem mindennapi utazással a szülinapomra. A szülinapom februárban van, és mindig is meg akartam tapasztalni, hogy milyen érzés elmenekülni a hosszú, hideg és sötét téli napokból, és helyette a nyárban ébredni fel. Így vette kezdetét a keresés a tökéletes úticél után. Valahol, ahol meleg van és feltölthetem a D vitamin tartalékaimat. Olyan helyet akartam, ami nem elcsépelt, nem mindennapi (például Marokkó vagy a Kanári-szigetek, ahonnan minden második ember posztolta a fotóit, vagy minden második hirdetés az ide repülő olcsó járatokról szólt), illetve olyan helyet, ami nem a magától értetődő választás lenne, mint a Dél-afrikai Köztársaság. Ez nem azt jelenti, hogy engem ezek az országok nem érdekelnek, csak valami mást akartam attól, mint amit mindenki csinál.
Arról már meg voltam győződve, hogy ki akarom próbálni Afrikát, egyrészt felfedezni egy új kontinenst, továbbá a fentebb említett előítéletek és sztereotípiák miatt is. Le akartam győzni a félelmemet, az előítéleteimet, és élő bizonyítéka akartam lenni, hogy mi mindannyian rosszul gondolkozunk, és sokkal nyitottabbnak kellene lennünk az “emberiség bölcsője” felé, és sokkal kritikusabbnak a média iránt. Tisztában vagyok vele, hogy vannak biztonsági problémák sok helyen, és egyértelműen nem akartam a szerencsémmel játszani és olyan helyre utazni, ahol nem stabil a helyzet, vagy ahol túl kockázatos lenne egyedül fehér nőként sétálgatni. Tehát a jóbarátomhoz, Google-hoz fordultam, és rákerestem Afrika legbiztonságosabb országaira. Ezután leszűkítettem azokra, amelyeknek van vízpartja, mivel nagyon szerettem volna némi időt a strandon tölteni, lehetőleg az Indiai óceán partján, mert azt még nem láttam előtte. Egy másik kritérium az “igazi” Afrika megtapasztalása volt, mint például különböző törzsek életébe betekintést nyerni és vadállatokat látni. Végül, de nem utolsó sorban pedig egy olyan hely kellett, ahova viszonylag jó áron el lehet jutni.
Szerintem nem is kell többet mondanom: végül lefoglaltam a repjegyet Tanzániába, és így utólag ez volt életem egyik legjobb döntése. Bár be kell vallanom, hogy az elején senkinek nem mertem igazán elmondani, mert féltem az emberek reakciójától, és hogy csak több bizonytalanságot keltenek majd bennem, mint megerősítést adnának, vagy osztoznának az izgalmamban. Ahogy február közeledett, már inkább izgatott voltam, mint ideges. Ahogy vártam, gyakran kaptam szörnyülködő arcokat reakcióként, vagy csak egyszerűen az “ez komoly? elment az eszed?”-tekintetet. A főbb aggodalmak, amiket végig kellett hallgatnom, hogy majd elrabolnak, kirabolnak, megerőszakolnak, és hasonló borzasztó dolgok történnek. De én tudtam, hogy mindez abból a töredéknyi és egyoldalú információból ered, ami az emberek többségéhez elér Afrikával kapcsolatban. Megpróbáltam elmagyarázni az én álláspontomat, hogy Afrika nem egyetlen ország, és igazából Tanzánia mind közül az egyik legbiztonságosabb. Arra is rávilágítottam, hogy nagyon hasonló gondolataim voltak pár hónappal ezelőtt, azonban nem ítélkezhetünk csupán előítéletekre építve, helyette többet kell tanulnunk, nyitottnak kell lennünk, és előbb ki kell próbálnunk, csak azután szabad véleményt formálnunk.
Nem hiszem, hogy sok embert meg tudtam akkor győzni. Azon a ponton még én magam sem tudtam, hogy valójában milyen lesz. De erősen remélem, hogy azóta egyre több embert sikerült meggyőznöm, hogy mennyire értékes tapasztalatot szerezhetünk Afrikában: milyen bámulatos és sokszínű tájakra lelhetünk, milyen barátságos, vendégszerető és mosolygós emberekkel találkozhatunk, és mennyi mindent tanulhatunk tőlük. Persze nem egy egyszerű menet odajutni, mindent magadnak megszervezni, és mindent egyedül végigcsinálni csupán az ösztöneidben és az emberek egyetemes jóságában bízni.
Saját magam szerveztem meg mindent – ahogy mindig is szoktam -, nem pedig ügynökségen keresztül. Kitaláltam, hogy szafarira is szeretnék menni, illetve a zanzibári fehér homokos partokat is élvezni szeretném, ugyanakkor amennyire lehet, spontánnak akartam maradni, és nem túltervezni. De a tervezés részleteiről és magáról a szafariról és Zanzibárról majd külön posztokban fogok beszámolni, hogy legyen elég idő és hely megosztani az élményeimet és a tanulságokat mindkét részről.
Szóval térjünk csak vissza a Tanzániába való utazáshoz. Említettem, hogy fokozatosan változott a hozzáállásom utazás előtt, ahogy egyre több tudást gyűjtöttem a helyekről. Ez az átalakulási folyamat az ottlétemkor csúcsosodott ki, és úgy hiszem, hogy nagyban megvátoztatott, miután hazatértem. Cserébe a bátorságért és a kockázatvállalásért, hogy el mertem utazni egyedül egy számomra teljesen ismeretlen világba minden kritika és ellenzés ellenére, amit előtte kaptam, annyi mindent nyertem: barátokat, mind helyieket, mind más turistákat, láthattam 4-et a “nagy 5-ből” és még rengeteg más állatot a szafari során, úsztam és búvárkodtam az Indiai óceánban, megtanultam néhány szót szuahéli nyelven, tanultam Zanzibár lenyűgöző történelméről, találkoztam maszáj emberekkel és tanultam tőlük a törzsi kultúrájukról, de nem csak maszájokkal, hanem az ország különböző pontjairól érkezett emberekkel is beszélgettem, akik örömmel osztották meg velem történetüket, életcéljaikat, beszéltek a hitükről és szokásaikról – csak hogy néhány dolgot említsek.
El kell mondjam, a tapasztalataim közelében sem voltak az otthonról hozott előítéleteknek. Biztonságban és kényelmesen éreztem magam az ottani emberek között, mindig találkoztam valakivel, aki megkérdezte hogy vagyok és őszintén érdeklődve, örömmel hallgatta meg az én történetemet, az életemről, a kultúrámról, stb. Soha nem kaptam ennyi mosolyt és kedves köszöntést, mint Zanzibár utcáin, és soha nem éreztem magam ennyire idegennek egy országban, mint a vadállatok országában a Serengeti vagy a Ngorongoro Nemzeti Parkokban, ahol végre nem mi, emberek állunk a piramis csúcsán, és nem mi uralkodunk, hanem az állatok birodalmában vagyunk, ahol nekünk kell az ő szabályaik szerint viselkednünk.
Az utazás óta remélem, hogy meg tudom változtatni az emberek gondolkodásmódját, ha mást nem, elültetni pár gondolatmagot a fejükben, ami nagyobbra és nagyobbra nő, és arra ösztönzi őket, hogy tanuljanak, tanuljanak és tanuljanak. Nem áll szándékomban mindenkit meggyőzni arról, hogy utazzanak Afrikába, de legalább kíváncsiságot és tudásszomjat szeretnék ébreszteni bennük efelé az alig ismert kontinens felé, és elérni, hogy kicsinyenként levetkőzzék az előítéleteiket. És ez nem kizárólag az Afrikába való utazásra vonatkozik csak, hanem általánosságban, hogy inkább a saját tapasztalataink által ismerjük meg a világunkat, mint politikusok által, vagy álhírek és egyoldalú információkon keresztül.
Ha továbbra is olvasóm maradsz, több történetet is hallhatsz majd az afrikai kalandomról! 🙂