Mennyire is kezdjem az elején az utazást Tanzániába? Londonból indultam, és egy 14 órás út állt előttem, kettévágva az etióp fővárosban, Addis Abebában. Már a londoni reptéren eléggé kilógtam a sorból egyedül utazó fehér nőként; nem is úszhattam meg a kíváncsi tekinteteket. Az utasok többsége óriási bőröndökkel felszerelkezett, hosszú idő után hazalátogató ember volt – legalábbis ez volt a benyomásom. Egy ugyancsak egyedül utazó lány mellé kerültem a repülőn, aki 2 év után először ment vissza haza Etiópiába, hogy meglátogassa a beteg nővérét. Ekkor gondoltam először bele, hogy milyen nehéz lehet ezeknek az embereknek, akik eljöttek ide Európába, hogy jobb életük legyen, tanuljanak, dolgozzanak, itt alapítottak új családot, ugyanakkor hátrahagyták a szeretteiket nem tudván, hogy mikor telik majd repjegyre legközelebb, vagy esetleg egyéb bürökráciai korlátozásokba ütközhetnek. Ehhez képest az, hogy én évente többször haza tudok menni, illetve ha muszáj lenne, akkor bármikor repülőre tudnék ülni, és estére otthon lennék, szinte luxusnak tűnt.
De vissza az utazáshoz! Maga a repülőút kellemes volt, pedig kicsit tartottam attól, hogy mit nyújt majd az Etióp Légitársaság, de le a kalappal: kedves stewardessek, színvonalas kiszolgálás, jó kaja (legalábbis nekem nincs semmi bajom a repülős ételekkel), jól felszerelt szórakoztatóközpont. Nem hiszem, hogy bármiben alulmaradt volna az Amerikai, Ibériai vagy más nagy légitársaságoktól, akikkel eddig utaztam. 7 és fél óra utazás után, hajnalra értünk Addis Abebába. Ami meg is adta az első csodálatos élményt: belerepülni a napfelkeltébe. Este későn indultunk, éjjel tettük tehát meg az út nagy részét, és ahogy közelítettünk a célhoz, úgy hagytuk magunk mögött a sötétséget. Visszanézve még az éjszakát láttam, de előretekintve a horizonton már a nap előbukkanó sugarai festették vörösesre az ég alját és oszlatták fel az ég feketéjét. A látvány teljesen e világon túlinak hatott, és emberi ésszel nehezen felfogható hogyan is lehetséges a színek ilyen összjátékát az égre varázsolva látni.
Eme első ámulatomból aztán a következőbe estem, ahogy egyre közelebb repültünk a földhöz, és madártávlatból láthattam az etióp tájat. Azt hiszem, a hegyek látványa lepett meg legjobban. Na és azok a színek; mennyire más, mint amikor Európa fölött repül az ember! Itt nem látsz tavakat, folyókat, autópályákat, kiparcellázott területeket, csak az egybefüggő tájat a maga vadságában, ami sárgásbarna lepellel van bevonva, és szinte már ilyen távolságból szemlélve is érzed a melegséget, amit áraszt magából. Sajnos a képek nem a legjobbak, és kevéssé adják vissza azt az érzést, amit az arcomat az ablakra tapasztva éreztem. Alig vártam, hogy leszálljunk, és a bőrömön is érezzem az ottani levegőt, és hogy átjárjon a nyári forróság.
Ez a vágyam olyannyira teljesült miután leszálltam a Kilimanjaro reptéren immáron Tanzániában, hogy hirtelen nem is tudtam, miért vágytam erre annyira. Először jólesett a meleg, a napsütés, a kék ég, majd a 2 órás sorban állásnál a vízumért és a határon való bebocsájtásért már kezdett cseppet zavarni, hogy ömlik rólam a víz, és hogy nem mozdul a levegő, noha pörgött pár ventilátor a plafonon a fejünk felett. Meg kell jegyezni, hogy ez egy pici reptér, csak a mi repülőnk érkezett akkor, és a mai napig fogalmam sincs, hogy mi tartott annyi ideig a határnál. De a végére csak sikerült egy mosolyt erőltetnem az arcomra, amikor készült a fotó a vízumhoz 🙂
A legjobban azon izgultam, hogy mi lesz ott a feladott csomagommal, meglesz e még, mire átjutok a határon, illetve hogy a szafari szervező társaság embere kivárja-e azt a 2 órát odakint, és valóban lesz-e fuvarom. De így utólag nem kellett volna ezeken aggódni, mert a csomagom is megvolt, és mikor kiléptem a reptérről, láttam is a nevemet egy névtáblán, amit Immanuel tartott kitartóan, mint kiderült, már 2,5-3 órája a tűző napon. De megvárt, és az úton Arusha felé máris lelkesen megtanított néhány alapszóra szuahéliül, illetve mesélt magáról, a helyi közlekedésről, a rendőrökről, szabályokról, meg arról, amit éppen az út során láttunk – mint például avokádó-ültetvényekről, iskolákról. Én pedig próbáltam mindent magamba szívni, mint egy szivacs, bár fáradt voltam és kimerült a hosszú úttól, a melegtől, a sok ingertől, ami azóta ért, mióta elindultam otthonról. De hát egyszer van ott az ember, egyszer van alkalma bevésni az első érzéseket és benyomásokat az emlékezetébe, hogy aztán az utazás végén visszanézhessen és összehasonlíthassa az akkoriakkal, hogy mennyit változott a napok során. Meg aztán szerettem volna elmesélni otthon, hogy mások is átérezzék, ehhez pedig jelen kellett lenni aktív megfigyelőként.
Úgy egyórás volt az út Arusháig, ahol a hotelem volt, és ahonnan másnap nekivágtam a vadonnak. Ezalatt konstatáltam, hogy nem is rossz az út minősége, nagyon sok a motoros, és elég szigorú közlekedési szabályok vannak, amit a gyakori rendőri jelenlét miatt ajánlatos is betartani (alacsony sebességhatárok, előzési tilalmak sok helyen, zebránál kötelező megállás, stb.). Feltűnt az is, hogy nagyon sok a rendőrnő, és nagyon tetszetős az egyenruhájuk: sötétkék hosszú szoknya, barnás színű ing. Az út mentén egy-egy helyen voltak boltok ahol számomra nem volt indokolt, és néhány kisebb településen is áthajtottunk. Volt rész, ahol csak figyeltem a távolba nyúló tájat, aminek a végében kisebb-nagyobb dombok, hegyvonulatok húzódtak. Zöld és barna foltok váltakoztak, itt-ott elvétve egy-egy házikóval, egy-egy fás résszel, vagy egy-egy kósza emberrel, aki nem tudni honnan jött és merre tart, csak vándorolt úgymond a semmi közepén, esetleg tartozott hozzá egy marhacsorda.
Arushában aztán nagy forgalom volt; ez egy elég nagy város a Meru hegy lábánál. Az út mentén piac volt, akármerre is kanyarodtunk, és emiatt gyakorlatilag két oldalt hömpölygő embertömeg között kellett lavíroznunk. Fel is húztam inkább az ablakot, mert kicsit túl közelnek éreztem őket. Akkor már másra sem vágytam csak egy jó zuhanyra, és hogy átöltözhessek az utazós ruhámból valami frissbe és lengébbe.
A vacsira aztán már frissen és üdén mentem le, majd jóllakottan és kellemesen kifáradva dőltem be az ágyba, az én szúnyogbiztos hálóváramba. Telve voltam csupa pozitív gondolattal és érzéssel, megnyugvással és gyerekes izgalommal; nem is kellett sok, hogy elaludjak, és már a másnap kora reggel kezdődő szafariról álmodjak, amiről a következő posztokban olvashattok.
