Miután eldöntöttem, hogy Afrikába utazom, nem is volt kérdés, hogy szeretnék szafarira menni. Számát nem tudom, mennyiszer kerestem rá különböző szafari ajánlatokra az interneten. Nem mintha nehéz lenne találni, hanem elég drágák. A kritériumaim a következők voltak: 3-5 napos, csoportos szafari, azaz csatlakozni másokhoz, és a lehető legolcsóbb legyen. Meglátva az első ajánlatokat elszörnyedtem az árakon, és már majdnem elvesztettem a reményt, hogy nekem ez összejöjjön. Az alsó határ kb $1200 volt, a felső határ meg…arról inkább nem is beszélnék. És természetesen ezek csak néhány naposak voltak. Minden nap visszatértem a kereséshez, amíg rá nem találtam a legjobbra, amit a Rhino Explorer cég ajánlott. Egy másik lehetőség lehetett volna még, hogy ott helyben, Tanzániában keresek ajánlatokat, de nem akartam idő veszíteni az amúgy sem hosszú nyaralásomból azzal, hogy szafari kirándulások után kutatok.
A szafari, amit online lefoglaltam tartalmazta a reptérről a transzfert – ha emlékeztek, említettem az előző posztomban Immanuelt, aki a hőségben várt rám a reptéren -, egy éjszakát egy hotelben Arushában vacsorával és reggelivel, majd 4 napos kempingezős szafarit étkezésekkel, vízzel, sátorral, nemzeti park díjakkal együtt, illetve egy utolsó éjszakát Arushában, ugyanabban a hotelben mint az elején, vacsorával és reggelivel, és végül transzfert a reptérre vagy ahová szeretted volna. Jól hangzik, igaz?
Érkezésem estéjén Daniel, a főszervező eljött a hotelbe, hogy elmagyarázza az útiterv részleteit és felvegye a pénzt. Az első reggelemen már korán lent voltam, hogy megreggelizzek mielőtt nekiindulunk az útnak. Akkor hasított belém, hogy annak ellenére, hogy Afrikában vagyok, mégsem fogok rendes kávét inni, csak instant van, bár az még mindig sokkal jobb, mint a Nescafe.
Izgatottság és egy kis aggodalom töltött el, mivel még fél órával a megbeszélt indulási időpont után sem volt ott senki, hogy felvegyen. A többi vendég már elindult másik autókkal, csak én maradtam, aki várakozott a recepción. Egy srác jött oda hozzám és mondta, hogy menjek ki a főútra és ott várjak tovább. Ő is jött velem, bár fogalmam sincs ki volt ő, és hogy megbízhatok-e benne. De mi mást tehettem volna? És mivel megemlítette Danielt is, bíztam benne, hogy valóban ez a helyes. Amíg várakoztunk, kaptam egy kis ízelítőt az ébredező reggeli városi forgatagból. Mindenféle emberek jöttek-mentek, még maszájok is elsétáltak mellettem, ami teljesen hihetetlen volt számomra. Könnyen felismerhetőek a vékony, langaléta testalkatukról és a hagyományos maszáj “kangájukról”, azaz az afrikai lepelről, amit viselnek. A srác mondta, hogy tulajdonképpen mindenki különböző törzsből származik itt (az övére már nem emlékszem), és hogy ők egyértelműen felismerik ránézés alapján, hogy ki melyikből való. Ebben a tudatban néztem tovább az embereket, és arra gondoltam, hogy mekkora őrület ez, hogy itt lehetek ezek között az emberek között, mintha bemásztam volna a TV-be, egy dokumentumfilm kellős közepébe.
Végül megérkezett értem az autó, én voltam az utolsó ember, akit felvettek. Már volt egy kanadai és egy olasz pár, valamint egy amerikai nő a kocsiban. És persze Hermann, a sofőr. Először kicsit megzavart, hogy mindenki különböző cégeken keresztül foglalta a szafarit, és beletelt egy kis időbe, míg lenyugtattam a gondolataimat, és elhitettem magammal, hogy jó helyen vagyok, és valóban szafarira megyek most! 🙂
Az első állomásunk a Tarangire Nemzeti Park volt, ami többek között híres az óriási ősi majomkenyérfáiról (baobab fáiról) és a nagy elefánt populációjáról – természetesen sok más állat között. Nem igazán tudtam, hogyan is fog zajlani, hogy néz ki egy szafari. A többiek mind voltak már szafarin előtte. Gyakorlatilag van egy bejárati kapu a nemzeti parkba, ahol a sofőrnek be kell mennie az irodába, hogy regisztráljon minket és kifizesse a díjat, ami a nemzeti park konzervációjának fedezésére megy. Majd indulás előtt felnyitja a tetőt az autón, hogy aztán kényelmesen felállhassunk és kémlelhessük a messzeséget, fürkészve a fákat, a füvet, a folyót, a bokrokat állatok után kutatva. Határozottan szükség van éles látásra, vagy legalábbis jó szemüvegre, és át kell állítanod az agyadat és a szemedet kereső üzemmódra. Hermann, a sofőr olyan távolságból és olyan sűrű bokrok mögött kiszúrt állatokat, hogy fogalmam sincs hogy csinálta. Zebrák itt, majmok ott, majomkenyérfák mindenütt….csak győzd kapkodni a fejed. Mikor valami érdekeset láttunk, megálltunk az autóval, hogy legyen lehetőség fényképezni és élvezni ezeknek a gyönyörű teremtéseknek a látványát, ahogyan legelésznek, játszanak, sétálnak, vagy bámulnak vissza ránk.
Az első állat, amit láttunk, varacskos disznó volt, amint a sárban dagonyázott, majd cerkófmajmokat, amint egy fán játszottak. Ezután láttunk bokrok mögött legelésző impalákat, fákat majszolgató zsiráfokat, alacsony bokrokban megbújó dikdik antilopokat, valamint elefántokat bóklászni az akácia és majomkenyérfák alatt vagy szundikálni az árnyékukban.
Nem csupán az állatok ragadták meg a tekintetemet, hanem az egész látkép. Fás síkságok nyúlnak el, ameddig csak a tekinteted ér, és kanyargós földutak vágnak át rajta, máshol folyómeder kanyargózik, melyben csak a sekély maradványai maradtak az egykor hömpölygő folyónak, de még így is idevonzza az állatokat, hogy szomjukat csillapítsák. Mocsaras területek is láthatók néhol, illetve végtelen füves síkságok, amelyekből a nap már kiszívta a buja zöldet.
Ahogy mélyebbre és mélyebbre haladtunk a parkban, láttunk struccokat, bivalyokat, zebrákat és még több elefántot. Elefántokat a fák alatt, elefántokat amint hűsítik magukat egy tavacskában, majd tovább vándorolnak, elefántokat, amelyek a füves semmiségből jönnek, áthaladnak előttünk az úton, majd tovatűnnek ugyancsak a messzi füves semmiségbe. Láttunk óriási elefánt bikákat egyedül kóborolva vagy elmaradva sétálni a csorda többi tagja után, és láttunk kis elefántokat is, akik az anyukájuk körül játszadoztak. Egész nap el tudnám őket nézni, annyira gyönyörűek. És imádom, hogy ilyen szabadon sétálhatnak itt!
Egy igazán eseménydús napon voltunk túl, és ideje volt, hogy a kemping felé vegyük az irányt, ahol találkoztunk a szakácsunkkal, Fenával, aki már neki is kezdett, hogy vacsorát főzzön nekünk a kemping konyhájában. A következő napokon jött velünk, és mindig készített nekünk reggelit, csomagolt ebédet, illetve főzött nekünk vacsit. Az első kemping nem a vadonban volt még, de határozottan lehetett érezni a természet közelségét a misztikus éjszakai hangokkal és a madarak korai hangos csiripelésével. Ugyan többször felébredtem éjszaka a hangok miatt, mégsem bántam egy cseppet sem, mert a szabadságot éreztem benne, és másnap az izgalom amúgy is ébren tartott. Tudtam, hogy ez az első nap még csak a bemelegítés volt a nagyvadakhoz és a többi állathoz, illetve a Serengeti mérhetetlen nagyságához.
