Ha valaki megkérdezné, hogy melyik állat a kedvencem, vagy melyik tetszett a legjobban az afrikai szafari során, valószínűleg bajban lennék a választással. Mindegyikben van valami igazán különleges, valami teljesen hihetetlen. A zebrák egyedi csíkjaitól, a zsiráf égig érő nyakán át, az elefánt orrmányáig, vagy akár a cerkófmajmok lehetetlen élénk kék “férfi” nemi szerveit, a bivalyok méltóságot parancsoló páncélszerű szarvát, vagy a hiénák esetlennek tűnő, hátrafelé lejtő törzsét említve, mindegyikben találunk valami különlegeset. Azonban van egy állat, melynek fenségességére alig vannak szavak, és amelynek hatalma szinte besugározza a szavannát. Természetesen az oroszlánról beszélek, vagy szuahéliül simba (nem véletlen az Oroszlánkirály névadása! 🙂 ).
Második szafaris napunkon a híres Serengeti Nemzeti Park felé vettük az irányt. Délután 3 óra körül hajtottunk be. Ez nem egy mozgalmas időpont, hiszen az emberekhez hasonlóan az állatok is csendes pihenőjüket tartják ilyentájt. Így én nem is voltam nagy várakozással, hogy a legelésző zebrákon vagy gnúkon kívül sok mást fogunk látni. És akkor ott jött, a távolból sétált egyenesen felénk! Egy hím oroszlán! Én először fel sem fogtam, messze volt még, és különben is éppen ebben az órában, éppen ott, a nagy Serengetinek éppen azon a picike pontján? Igaz ez? Megálltunk az úton, és ő csak jött és jött felénk komótosan, mit sem törődve azzal, hogy mi ott állunk. Sőt még pár másik autó is érkezett oda utánunk.
Amint egyre közelebb került hozzánk az oroszlán, mindannyian csendben, szinte lélegzetvisszafojtva álltunk az autóban, és csak figyeltük, mire készül. Nem óriási, hogy egy állat ilyen hatást vált ki? Megjelenik a pusztából, és a “tápláléklánc csúcsának” kikiáltott embernek eláll a szava, és beleveszik az állat méltóságteljes lépteibe, a szélfútta sörényébe, fürkészi a szemeit, hogy kitalálja, mit is keres itt ez a simba. Az oroszlán pedig pontosan tudja, hogy övé az irányítás, ő itt az úr, és akkor is, ha neki most csak egy kis délutáni sziesztához van kedve a napon, megdermed a táj körülötte. Szinte palástként terjed utána a kisugárzása, és érzed azt a bőrödön, mint ahogy valószínűleg még a kis rovar a földön is érzi, nem különben a távolban legelésző zebrák is.
Aztán már csak azt vettem észre, hogy ott van közvetlenül az autónk mellett, mögött, közvetlen közelből látom a sima szőrét a testén, a borzas sörényét és a bojtos farkát. Egy pillanat alatt végigfutott az agyamon, hogy vajon mennyi csatát vívhatott már meg? Vajon hány zebra, gnú vagy bivaly esett már áldozatul neki? Vajon mit gondol az előtte álló autóról, és rólam, aki védtelenül ott állok az autóban? Egyáltalán hogyan lát minket? Vajon nem jut-e hirtelen eszébe, hogy felugorjon az autóra? Mert megtehetné, ha éppen ahhoz lenne kedve, és nincs rács, nincs védőháló, ami közénk állna. De ugyan miért is tenné, hiszen nem adtunk rá okot, hogy támadjon, ő pedig nem olyan, mint az ember, nem támad vagy öl kedvtelésből.
Ezen gondolatok között figyeltem izgatottan, ahogy elsétál az autó mögött, és az út másik oldalán lévő szikla felé veszi az irányt. Megáll előtte, beméri, majd könnyedén felugrik rá, és elfoglalja méltó helyét a trónon. Szinte filmbe illő jelenet, ahogy ott áll és mered a távolba a szikla tetején. Majd megelégedve a hellyel és a kilátással lefekszik, és bár pár percig még nézelődik, vagy csak a napba tartja fejét, végül teljesen átadja magát a pihenésnek, és elnyúlik.
Ez az a találkozás, ami örökre bevésődött az agyamba. Ezután még elég sokszor láttunk oroszlánokat, amiről még mesélni is fogok, mert rendkívül sok arcukat megmutatták, de ez volt a tökéletes első találkozás. Békésen, nyugodtan, magasztosan, tiszteletet parancsolóan, jelezvén, hogy ki is az ura a Serengetinek és az egész szavannának.
