Ha valaki Tanzániába vagy Kenyába látogat, akkor nagy valószínűséggel találkozni fog a maszáj törzzsel, melynek tagjait igen könnyű felismerni. Igen, még európai szemmel is. Főként Kenya déli részén és Tanzánia északi területein élnek a nagy nemzeti parkok környékén: Kenyában a Masai Mara Rezervátumnál, Tanzániában annak folytatásában, a Serengetinél és a Ngorongoro-kráternél.
Miért is érdekesek ők, és miért szeretném éppen őket bemutatni nektek?
Két fő dolog miatt választottam, hogy külön írok a maszájokról: egyrészt mert továbbra is párját ritkítóan a hagyományos félnomád életmódot követik, másrészt éppen pár hete akadtam véletlen egy érdekes könyvre, A fehér maszájra, ami még több elképesztő dologra világított rá a kultúrájukból, ráadásul egy svájci nő szemszögéből. Emlékszem, az első leírás, amit hallottam róluk a többiektől, amikor Tanzániába utaztam – akár a taxi sofőrtől Arushában, akár a sráctól, akivel várakoztam a szafari első reggelén a hotelnél, vagy a szafari vezetőnktől – az volt, hogy a maszájok primitívek. Nem gyűlöletteljesen mondták persze, de valahogy érezni lehetett a felsőbbrendűséget velük szemben. Őket valahogy mindenki távolságtartással, teljesen külön lapon említette. Ez aztán csak eszkalálódott Zanzibáron, ahol szinte bevándorlónak számítottak. De erről majd picit később még szót ejtek.
Milyen is az életmódjuk és milyen szokásokat tartanak még a mai napig?
Elsőként fontos megjegyezni, hogy különbségek lehetnek a kenyai és a tanzániai maszájok között; én csak ez utóbbit láttam, és sajnos nem jártam a falujukban, tehát forrásaim sem autentikusak. Így arról fogok mesélni inkább, amit út közben tapasztaltam, illetve meséltek róluk. Először is teljesen egyedi a kinézetük és az öltözködésük. Magas, vékony, szikár testalkatúak kivétel nélkül. Ruházatuk a jellegzetes piros és/vagy kék kockás lepel, a shuka. (A szafarim végén kaptam egy ilyet ajándékba a szervezőktől köszönetként, hogy őket választottam.) Többségében pirosban láttam őket, messziről kitűntek a pusztában. Azért is viselnek ilyen rikító színeket, mert úgy gondolják, ezzel elijesztik a vadállatokat. A ruhájukon kívül állandó kellékük még a bunkósbot, amit minden harcos mindig mindenhova magával visz. Ezen kívül pedig különféle ékszereket hordanak, mint például nyakékeket, fülbevalókat, karperecet, bokaperecet, övet, gyűrűt, fejdíszeket. Főként a fiatal harcosokra jellemző, hogy díszítik magukat.
Mint az előbbi megnevezésükből is sejthetjük, a maszájok eredetileg harcos nép voltak, és mai napig megőrizték a törzsi-katonai szervezetüket, noha erre már nincs szükség. A maszájok soha nem keveredtek más népekkel, és egykoron olyan harciasak voltak, hogy rettegésben tartották a többi törzset. Állítólag amikor az arab rabszolga-kereskedők egyre mélyebben hatoltak Afrika belsejébe, az a szólás járta köztük: “Csak maszájjal, oroszlánnal és elefánttal ne találkozz!”
Viszont ahhoz, hogy egy fiú harcossá válhasson, szigorú rituálén kell keresztülmennie. Néhány évente összegyűjtik a 7-15 éves fiúkat, hogy harcossá avassák őket. A ceremónia során leborotválják hajukat, körülmetélik őket, majd feketébe öltöznek, kifestik arcukat, tollakkal díszítik fejüket, és hónapokra ki kell vonulniuk a vadonba, hogy megtanulják a túlélést, és igazi harcosokként térjenek vissza. Régebben a rituáléhoz hozzátartozott, hogy saját kezükkel meg kellett ölniük egy oroszlánt, azonban ezt betiltották, tekintve a vészesen fogyó állatpopulációt.
Ilyen harcosnak készülő fiúkkal mi is találkoztunk az úton, viszont meg kell jegyezni, hogy ha megállunk nekik, akkor ételért kuncsorognak. Ezzel nem is lenne baj, de főként édességet kérnek/kapnak, ami viszont nem jó nekik, illetve rontja a fogaikat, amire aztán nem kapnak szakszerű fogorvosi ellátást. Amikor mi megálltunk ezeknek a fiúknak, mert szerettünk volna róluk fényképet készíteni, ők is ennivalót kértek. Nálam volt Belvita keksz kis csomagokban, amit úgy döntöttem, nekik adok. Hárman voltak, adtam egy-egy kis csomagot mindegyikőjüknek. Végülis nem csokit vagy cukorkát osztogattam, úgyhogy remélem nem tettem ezzel semmi rosszat.
Visszatérve a szokásaikhoz, a fiúk a harcossá avatásukig otthon, szüleik kunyhójában (manyattájában) laknak és az állatok őrzésével foglalkoznak, továbbá a különböző rítusok és szokások elsajátítása a feladatuk. Többször láttam kisgyerekeket az utunk során, akik az út mentén, sokszor egyedül, mindenféle lakott területtől távol legeltették az állatokat. Olyan nehéz ezt nekünk elképzelnünk, hogyan is lehetséges ez, hiszen nálunk a gyerekek az óvodában és iskolában játszanak és tanulnak, nem pedig valahol a pusztaságban, ki tudja hány kilométerre falujuktól legeltetik az állatokat. Nincs ám telefonjuk, hogy megtelefonálják mikor érnek haza, vagy GPS-ük, hogy el ne tévedjenek a nagy semmiségben.
Az állatok őrzése pedig óriási felelősség a maszájoknál, hiszen az állat jelenti a vagyont számukra. Minél több marhája és/vagy kecskéje van egy családnak, annál gazdagabbnak számít, és annál magasabban áll a társadalmi ranglétrán. Még a lányok értékét is állatokban mérik. Hihetetlen, mi? Az állatokat pedig csak különleges alkalmakkor vágják le és esznek belőlük. Egyébként főként kását és rizst esznek, tejet és teát isznak. Állataikat pedig olyan jól ismerik, hogy egyből feltűnik, ha egy is elveszik. Számolni nem tudnak, így a formájuk és nagyságuk alapján ismerik fel őket. Ez 10 állatnál még nekem is menne, de egy nagyobb csordánál már kétlem, hogy olyan egyszerűen számon tudnám őket tartani. De hát nem is lettem pásztor 🙂
A másik gazdagságmérő a gyerekek száma. Tehát minél több van, annál jobb. Így hát az sem meglepő, hogy egy férfinak több felesége is lehet, de mindegyiket el kell látnia, külön kunyhó kell nekik, és el kell őket tartani. Ez teljesen elfogadott szokás, és talán sejthető is ebből, hogy a nőknek nincs sok szavuk ebben a társadalomban. Őket gyakorlatilag állatokért megvették, így hát onnantól a férfi tulajdonát képezik. Félreértés ne essék, tisztelik a nőket, hiszen ők a fajfenntartás biztosítói, viszont inkább mondanám őket eszköznek, mint igazi értéknek. Szót kell fogadniuk, nem mondhatnak ellent a férjüknek, különben verés járhat nekik. A nők feladata a főzés, a kunyhóépítés, vízhordás, ékszerek készítése és a gyereknevelés.
Hol laknak a maszájok?
Mint fentebb már említettem, úgynevezett manyattákban laknak. Ezek kör alakú, sárból, fűből, tehéntrágyából és ágakból épített kunyhók, melynek megépítése a nők feladata. Kb. 10-15 ilyen kunyhó alkot egy “falut”, amit a férfiak tüskés ágakból készült kerítéssel vesznek körbe, hogy megvédjék családjaikat és állataikat a vadállatoktól.
Lehetett volna rá lehetőség, hogy a szafarin ellátogassunk egy ilyen maszáj faluba, de az csak “kirakatfalu” lett volna, aminek az a célja, hogy minél több turista minél több pénzt költsön el. Nem az igazi világukat mutatta volna be. Ez is mutatja, hogy a turizmus, a nyugati világ betörése rájuk is hatással volt. Tudják, hogy egy-egy ilyen szervezett bemutatóval pénzt kereshetnek, illetve lehetőségük van eladni a turistáknak szuveníreket is. Kézzel készített ékszerekről beszélünk főként, de mindez elveszti a varázsát, amikor minden csak a pénzről szól, és azt lesik, mennyit adsz érte, és minél többet megvegyél. Nyilván nem lehet őket hibáztatni, hiszen valamiből meg kell élniük.
Sokuk el is költözik a pusztából nagyobb városokba, csak hogy biztosabb állásuk, megélhetésük legyen. Sokan viszik az ékszereket, képeket, szobrocskákat, ruhákat, amiket otthon a nők készítettek, és a turisták által látogatott helyeken eladják őket. Így kerültek maszájok Zanzibárra is. Persze mivel ott meg elveszik az üzletet a helyiektől, akik szintén mindent próbálnak pénzzé tenni, és “megfejni” a mzungut, azaz a fehér embert, így a maszájok nem örvendenek nagy népszerűségnek ott. Amolyan gazdasági bevándorlónak mondhatni őket.
Vajon irigyelnünk kéne őket, amiért ekkora harmóniában élnek a természettel, és még mindig elég távol vannak a nyugati modern élet problémáitól?
Nem hiszem, hogy ismerik a stresszt, vagy mi az, hogy határidő, rohanás. Nem a munka az életük, és a városi zaj és szmog helyett a természet lágy ölén legeltetik állataikat, ismerik a növényeket, a folyók járását és a vadállatokat. Békében élnek mind egymással, mind Enaki-jal, az istenükkel. El is játszottam kicsit ezzel a gondolattal, hogy nem-e nekik van igazuk, és így lehetne boldogabban élni. Viszont ebből az idilli álmodozásból hamar kibillentett Corinne Hofmann könyve, A fehér maszáj.
Nem szándékozom hosszú könyvismertetőt írni, inkább csak néhány dolgot emelnék ki, amikről érdekesnek találtam elgondolkodni. Először is egy svájci nő meséli el történetét, hogyan szeretett bele egy maszáj harcosba kenyai nyaralása során, és miként jutott el oda, hogy mindenét feladva kiköltözzön Kenyába egy maszáj faluba, és összeházasodjon ezzel a harcossal, akitől aztán egy kislánya is született. Az egész történet egy nagy kaland, sok-sok nehézség, és rengeteg kompromisszum sora. Maga a tény is ijesztő, hogy a maszáj falu többnapnyi járásra van a nagyobb városoktól, vagy többórányi autóútra, na de nem ám sima aszfalton. Tehát nagyobb bolt vagy orvos nemigen van kéznél. A kunyhók elég kicsik és füstösek, gyakorlatilag egy helység az egész, ahol akár több generáció is elalhat együtt a kisebb állatokkal. Nincs ágy vagy asztal. Víz akkor van, ha hoznak a nők a forrásból. Ezt kell aztán mosdásra, mosogatásra és főzésre is használni. Főzni természetesen tűzön főznek, és nem túl változatos az étrendjük. Nincs kertjük, kultúrájuk nem engedi, hogy “átszúrják” az anyaföldet. Ruhát mosni a patakban lehet, kézzel. Természetesen fürdő vagy wc sincs, a falu kerítésén kívülre lehet menni elvégezni a dolgát az embernek. Ez éjjel a sötétben nem lehet túl kellemes, főleg tudván, hogy a bozótban vadállatok is lehetnek. Ha valaki megbetegszik, akkor gyógyfőzetekkel próbálják meggyógyítani, vagy megcsapolják az egyik marha nyaki ütőerét egy kis nyers vérért, immunerősítőnek. 🙂
A maszájok a maa nyelvet beszélik, esetleg még a szuahélit, de angolul csak nagyon kevesen, tehát a kommunikáció sem egyszerű velük. Mint már említettem, a hagyományok és rítusok nagyon fontosak, és hogy a nők nem egyenrangúak a férfiakkal. Így hát az sem meglepő talán, hogy a nők és férfiak nem ehetnek együtt, és az sem mindegy, hogy mely falatok kerülnek a nőknek, főleg egy állatból. És persze az teljesen normális, hogy a férfiaknak több feleségük van, de a nőknek hűségesnek kell maradniuk. Sőt az már gyanús, ha jól elbeszélget egy másik férfival. Óriási féltékenységi jelenethez vezethet. Ezeken túl ki van az ember téve a szúnyogoknak, ezáltal könnyedén maláriát vagy valamilyen más betegséget kaphat. Annak gyógyításához pedig el kell jutni a kórházba. Végül a gyerekszülés sem lehet egyszerű ott.
Ez mind olyan dolog, amit mi természetesnek vesszük, hogy egyszerű elérni: villany, gáz, tiszta víz, orvos, élelmiszerek, stb. A könyv egy elképesztő leírása a mindennapi életnek, amit ez a nő 3 évig csinált ott – fogalmam sincs hogyan. Engem viszont visszazökkentett a valóságba, és hogy az egyszerű, stresszmentes életnek sok más hátulütője lehet. Szóval lehet ábrándozni az idilli pásztorlétről, de nem lennék maszáj. Bár a zanzibári óceánparton lehet, hogy egészen más lenne a helyzet. 🙂
