Pár hónappal azután, hogy Angliába költöztem, két magyar kollégám magával invitált egy hétvégi kirándulásra, az úti cél pedig nem más volt, mint Wales. Nagyon izgatott voltam, mert ez volt az első alkalom, hogy “külföldre” mentem Angliából, de mégsem annyira külföldre, illetve azért is, mert a tengerhez tartottunk, ahol fókákat is lehet látni. Addig nem is tudtam, hogy élnek erre fókák, azt meg pláne nem, hogy akár a partra is kijönnek.
Nem igazán tudtam, milyen lesz Wales Angliához képest: vajon nagyon más, vagy észrevehető egyáltalán, hogy átléptük a határt? Az első benyomásom az volt, hogy sokkal zöldebb a táj. Anglia is nagyon zöld, de ez olyan mélyebb, élénkebb, frissebb zöld volt. Majd jöttek az útfeliratok: “ARAF!” – mindenhol. Egy idő után rávilágítottak az útitársaim, hogy ez a “Lassíts!”/”Slow!” wales-i nyelven. Aztán néhány kiírás, felirat, helységnév, ami egyszerűen kiolvashatatlan és kimondhatatlan volt, szintén mutatta, hogy egy más világban járunk.
A Wales délnyugati csücskében található Pembroke-ba tartó úton egy tengerparti városkában, Tenbyben, meg egy szép tengerparti kilátóhelyen álltunk meg, és csak késő estére értünk a szállásunkra. Másnap aztán nekivágtunk a megyének, és meg sem álltunk, amíg a Skomer-sziget felé eső kiszögelléshez, Martins Havenhöz nem értünk.
Hogy miért is éppen a Skomer-sziget lett az úticél? A nagyon gazdag állatpopulációja miatt: főként tengeri madarakra kell itt gondolni, illetve fókák kedvelt helye is. Egy kicsinyke szigetről van szó, amit végül mi csak csónakon közelítettünk meg és hajókáztunk körbe, de így is szinte a Hitchcock-filmben éreztem magam. A sziklákon volt, hogy tenyérnyi szabad terület nem volt, annyi fehér testű, fekete/sötétbarna fejű madár üldögélt ott, és a víz is tele volt békésen fürdőző pingvinszerű, fehér hasú, fekete kabátos, jellegzetes piros-sárga-kék csőrű madárkákkal, illetve az égbe pillantva is csak szélben vitorlázó pontok tömkelegét láttuk. Hogy milyen madarak is voltak ezek? Lundák, alkák, lummák és atlanti vészmadarak, csak hogy néhányat említsek, de ez a lista egyáltalán nem kimerítő.
Azért különleges ez a hely, mert itt található a Brit-szigetek leggazdagabb tengeri élővilága, legnagyobb tengeri madárpopulációja. Egy 2016-os becslés szerint több, mint 22.000 lunda és 311.000 atlanti vészmadárpár él itt. És ne feledjük, egy alig 3 km2-es szigetről beszélünk! A szigeten természetesen nem csak madarak, hanem Skomer pockok, nyulak, lábatlan gyíkok és varangyok is élnek.
De vajon mi lakik ezekben az üregekben?
A kézenfekvő válasz a nyúl lenne, ami részben igaz csak. Nagy része az üregeknek a lundák és a vészmadarak fészkelőhelye, amit lehetséges, hogy nyúlbarátaik “segítségével” ástak, de erős karmaikkal maguk is képesek minden gond nélkül ilyen otthont teremteni.
A népes sziget körül pedig fókák, sőt állítólag delfinek is feltűnnek. Mi ugyan delfineket nem, de fókákat láttunk! Habár meg kell hagyni, kiszúrni sem egyszerű a vízben, nemhogy lencsevégre kapni őket. Nekem a lenti képen látható kukucskálót sikerült elkapnom, illetve egy óriási példányt, ami a sziklán pihent, viszont a távolság miatt a kép minősége nem lett jó, és rajtam kívül valószínűleg senki nem mondaná meg, hogy az egy termetes fóka. 🙂
Fókales szempontjából a legjobb időszak augusztus-szeptember környékén van, amikor a kölykök születnek. Akkor a partra hozzák kicsinyeiket a fókák, úgyhogy mindenképpen érdemes lenne olyankor is visszalátogatni ide. Ha pedig valaki még közelebbről szeretné megfigyelni és megcsodálni a Skomeren lakó érdekes madarakat, illetve a többi szigetlakó állatot, az körbesétálhat, sőt akár egy mesés éjszakát is eltölthet a szigeten. Az élet éjjel sem áll meg, hiszen a szárazföldön kissé béna és lassú mozgású, de annál tehetségesebb búvár atlanti vészmadarak csak akkor térnek vissza vadászkörútjukról az üregeikbe, így elkerülve, hogy áldozatul essenek a dolmányos sirályoknak vagy szárazföldi ragadozóknak. Egy-egy ilyen út általában az Ír- vagy Kelta-tengerre viszi ki őket, és akár 300 km-es kört is megtesznek a finom kishalak, homoki angolnák, tintahalak, vagy rákfalatok reményében.
Végezetül pedig egy nyelvi érdekesség: angolul a lundákat puffinnak hívják, ami szerintem önmagában is vicces hangzású, mindig mosolyt csal az arcomra, ha hallom (na nem mintha a lunda jobb lenne), de nekem ráadásul mindig a Bud Spencer-Terence Hill film jut róla eszembe a puffin lekvárral meg a híres mondattal: “csak a puffin adhat erőt és mindent legyőző akaratot”. 😀