Amikor utazom, általában a legautentikusabb dolgokat keresem: étel, látványosságok, piacok, és közlekedés terén is. Először is, mert a helyiek szemszögéből szeretném látni a helyeket, elmerülni a kultúrában, illetve megismerni és megérteni azt, amennyire lehetséges. Másodszor pedig azért, mert így általában elkerülöm azokat az extra költségeket, amivel a turistákat terhelik, főként szegényebb helyeken, ahol nagyban függenek a turizmustól és a pénztől, amit a turisták hagynak ott.
Zanzibáron egy ilyen igazán helyi élmény a tömegközlekedés, a daladala volt. A turisták általában taxival közlekednek, mert nem túl drágák európai pénztárcával mérve, kényelmesek, légkondicionáltak és időzítés szempontjából megbízhatóak. Azonban ha több helyre is szeretnél eljutni, és nincs akivel megoszthatnád a költségeket, akkor ez drágává válhat, és azért a pénzért sok mást is csinálhatsz (kis költségvetésű utazók gondolkodása 🙂 ). Én tehát a daladala mellett döntöttem, ami vagy egy kisbusz vagy pedig egy kisteherautó, aminek a platója padokkal szegélyezett. Függetlenül attól, melyik verzióval utazol, az örök érvényű szabály, hogy húzd össze magad olyan picire, amilyenre csak tudod, sőt inkább még kisebbre, mint amit gondolnál, hogy lehetséges, és készülj fel, hogy igazán közel kerülsz az emberekhez.
Ha szerencséd van, akkor előre ültetnek a sofőr mellé, ahol még akár élvezheted is az utazást. Azt hiszem, valamennyire számít, hogy fehér vagy, de nem mindig. Bárhol is ülsz, készülj fel a helyiek kíváncsi tekintetére. Különösen ha elöl ülsz, akkor nem csak az újonnan felszálló utasok vesznek észre, hanem az utcán az emberek is. Gyerekek integetnek és mosolyognak vissza, vagy néhányan félénken elfordulnak, emberek bámulnak rád tágra nyílt szemekkel, majdnem mintha nem akarnák elhinni, amit látnak. Különösen, amikor kis falvakon mentek keresztül, ahol tényleg nem jár fehér ember, legkevésbé a daladalán. Nem is tudom, hogy éreztem ezzel kapcsolatban: először izgalmas volt és megnevettetett, de egy idő után zavarba ejtő, hogy folyton te vagy a bámulás tárgya.
Ha “szerencsés” vagy, és egy kisteherautó platóján utazhatsz, a következő dolgokra számíthatsz:
- a padok nagyon alacsonyak, szóval a hosszú lábak határozottan előnytelenek
- a teherautó oldalrácsa feltöri a hátadat, és minden kátyúnál jól odavág a gerincednek
- ha 10 átlagos ember férne el kényelmesen, akkor a valódi kapacitás minimum 15-20 fő, sokan zanzibári nők, akik általában nem túl soványak, és pici babákkal vagy gyerekekkel utaznak, illetve még nagy kosárnyi mosott ruhával, nagy vödörnyi terménnyel, vagy éppen nagy, teli vödörnyi hallal (mindegyikük)
- az út végére a lábad teljesen fel van húzva a mellkasodhoz, a lábfejed magad alá, védve nehogy valami nehéz landoljon rajta, a hátizsákod teljesen összeszorítva az öledben, a feneked teljesen érzéketlen és zsibbadt, a hátad fáj, az összes vizet kiizzadtad magadból, és az út összes porát belélegezted
De annál boldogabb vagy, amikor kiszállhatsz, újra érzed mind a 171 cm-edet, és az érzékelés visszatér a lábaidba. A következő nap, vagy akár már néhány órával később minden szenvedést elfeledve vársz boldogan a következő daladalára, mert hát csak 1 óra (vagy valami olyasmi) az egész, és annyira olcsó…és különben is egyszer már túlélted, túl fogod legközelebb is. Nyilvánvalóan megbánod az első 10 perc után, különösen, amikor a rákvörös, nap égette tested minden érintésnél iszonyúan fáj, de már minden mindegy, túl késő. És újra meg újra eljátszod ezt. Én kb. 7 alkalommal utaztam vele a nyaralásom során, szerencsére általában vagy egy helyi srác segítségével vagy egy másik kalandvágyó utazóval: a fűszerfarmra és onnan vissza (amiről egy korábbi posztomban bővebben olvashatsz), a Kizimkazi strandra delfinekkel úszni és onnan vissza, az új szállásomra Pingwében, és aztán Kae Funkra, a strandra, ahol a szülinapomat ünnepeltem.
Csupán egy alkalom volt, amikor kicsit elveszettnek éreztem magam. Költöztem az egyik szállásomról a másikra a sziget túlsó felére, és bár volt egy kiváló azonosító pont, a híres Rock étterem, ahol le kellett szállnom, és mondtam is ezt a sofőrnek meg a segédjének, ők azonban megfeledkeztek róla. Szóval elvétettem a helyet, és valahol a semmi közepén, a végállomáson kötöttem ki. A sofőr és a másik srác meglepetten néztek rám, hogy mit keresek én még ott; csak én maradtam, senki más. Fogalmam sem volt, hol vagyok, ők nem beszéltek túl jól angolul, úgyhogy az ott, akkor határozottan nem egy komfortzóna-barát szituáció volt. De amikor végre megértették hova tartok, átvezényeltek egy másik daladalához, ami 10-15 percen belül indult, és nem is kellett érte fizetnem. Szóval jó vége lett, és mostanra ez is már csak egy jó sztori.
Végül itt van néhány szabály és tanács a daladalán való utazáshoz:
- bizonyosodj meg róla, hogy pontosan tudod, hova tartasz, ugyanis számos vonal szeli át a szigetet, és nincsenek konkrét megállók az egyes vonalakon, bárhol megállhatsz, ahol szeretnél
- kérdezd meg a sofőrt és/vagy a segédjét, hogy biztosan oda mennek-e, ahova neked kell, és egyezz meg az árban előre; máskülönben vagy magas útiköltséggel végezheted vagy néhány mérges emberrel
- az átlagos díj (10-20 perc, egy közeli városba/faluba) 300 tanzániai shilling körül kell, hogy legyen –> próbálj ehhez az árhoz ragaszkodni, de azért számíts egy kis extrára a sápadt arcszíned miatt
- a hosszabb utakon magasabb árral kalkulálj, megéri meglesni, mennyit adnak a helyiek az ellenőrnek, és csak természetes módon, minden kérdés nélkül, neked is annyit adni
- mindig az út végén, vagy vége felé fizetsz
- ne félj alkudozni, ez része a játéknak, de magabiztosnak kell lenned arról, mennyibe kerülhet az út, mi lehet még reális, elfogadható ár, és előre határozd meg magadban, hogy mennyit vagy hajlandó maximum fizetni. Ha az ár irreális magasságokba száll és/vagy dupla árat akarnak számolni, csak mert egy nagy hátizsákkal utazol (igaz történet), szállj le a daladaláról; fenyegetettségükben, hogy végül nem mész velük, általában ésszerűbbé válnak.
- ne félj az emberektől; mosolyogj, légy kedves, tiszteletteljes, és használd az utat arra, hogy megfigyeled, hogyan viselkednek a helyiek, hogyan öltözködnek, miket visznek magukkal, hogyan segítik egymást, stb.
Lehet, hogy egy borzasztó kalandként festettem le a daladalázást, de valójában ez egy igazi kulturális tapasztalat. Ez az egyetlen tömegközlekedési eszköz Zanzibáron, ezzel ingáznak az emberek a munkába, ezzel mennek mindenhova, tehát alapvetően egy szelete a mindennapi életüknek és tapasztalatuknak. Továbbá te is fejleszted a készségeidet: az alkudozást, a szociális készségeidet, váratlan szituációkban való helytállást, magabiztosságot, és teszteled a fizikai és pszichológiai határaidat. Legalább próbáld ki! 🙂
Click here for the English version!