Élet Thaiföldön, 8000 km-rel keletre a komfortzónámtól

Már majdnem 6 hónapja, hogy elindultam otthonról, egyre szelve a kilométereket a komfortzónám határán túl. Aztán öt hónappal ezelőtt megérkeztem ~8000 km-rel keletre otthontól az ideiglenesen végső állomásomra: a thaiföldi Phetchabunba, hogy itt tanítsak. Mondták, hogy nagyon más lesz, mint Európa. Mondták, hogy ez itt a “mosoly országa”. Mondták, hogy itt sodródni kell az árral. Mondták, hogy sok élmény fog érni, és hogy sokat fogok tanulni. Gondoltam, hogy pont ez az, ami nekem kell! De sose gondoltam volna, hogy mindez százszorosan igaz lesz, és hogy a komfortzónámat már a horizonton sem látom, annyira messze kerültem tőle.

Kezdeti izgalommal megérkeztem Thaiföldre, készen állva minden újdonságra. Először a nyüzsgő Bangkokban, majd a tengerparti Hua Hinben töltöttem egy kis időt, mire végül Phetchabunba kerültem. Phetchabun észak-közép-thaiföldi megyeszékhely, mégis inkább Siófok méretű kisváros. Nincs elárasztva turistákkal, autentikus thai település. Ennek több szempontból is örültem: többek között a thai emberekhez mért, olcsó árak és az igazi thai kultúra megtapasztalása miatt.

A “mosoly országa” (?)

Első körben azt láttam, hogy itt tényleg mindenki örül, mosolyog, és nagyon barátságosan fogad. Mind az iskolában, mind a boltban, mind az éttermekben, mind az utcán. Elkönyveltem hát, hogy ez itt tényleg a “mosoly országa”. Ez igazán pozitív felfrissülés volt az otthoni gondterhelt, stresszes, mosolymentes, “mindenki tudja meg, mennyi teher nyomja a vállamat, és különben is te hogy merészelsz ilyen nyíltan boldog lenni”-típusú nézéstől. Megismerkedtem a közeli kis éttermek tulajdonosaival, akik akkor is mosolyogva odaköszönnek, ha csak az utcán elhaladok. A boltban megpróbálták minden angol tudásukat összeszedni, hogy nekem segítsenek, és örömmel vették, ha megpróbálkoztam pár thai kifejezéssel. A tulajdonos, akitől a házat béreljük, szintén nagyon segítőkész volt, és rendszeresen betért egy kis banánnal vagy mangóval. Na, gondoltam, ez hihetetlen, nem halt még ki az emberi jóság, pozitívum és segítőkészség! “Csak” 8000 km-t kellett érte utazni…

Aztán azt veszed egyszer csak észre, hogy akkor is mosolyognod “kell”, amikor egyáltalán nincs is hozzá kedved. És akkor is ki kell mozdulnod a házból, ha nem vágysz rá, mert nincs konyha, nincs tűzhely, ahol főzhetnél. És különben is olcsóbb “kint” enni. Akkor aztán elkezdenek idegesíteni ezek a dolgok, és elkezded hiányolni azt, amihez otthon olyannyira hozzászoktál, és a kényelmet, a komfortot jelentette. Szeretnél egy jót főzőcskézni vagy legalább egy pizzát bedobni a sütőbe. De se sütő, de még jó pizza sincs igazán, illetve az elég drága. A közeli 7/11 kisbolt választéka nem túl nagy, a legközelebbi Tesco expresszért pedig gyalogolni kell.

Közlekedés

A gyaloglás itt néhol az úton, néhol járdán történik, de akárhol is menj, állandóan figyelni kell, mert az autók és a motorok nincsenek tekintettel a gyalogosokra. Még a járdán is jöhet egy motor, ha neki épp úgy kényelmesebb. A zebránál senki nem enged át, akkor sem, ha már félig leléptél.

Én szeretek gyalogolni, viszont itt nem bírok sokat. Mire az utca végéhez érek (vagy már mire kiérek a ház ajtaján), már teljesen kiizzadok, és a pólóm átázik. Csak ömlik rólam a víz, és mindig vinni kell vizet magammal, hogy hidratált maradjak. Nem elég, hogy állandóan 31-37 fok van, és ez éjjel sem igazán hűl le, de a magas páratartalom miatt ez még melegebbnek érződik, és még nehezebb elviselni. 15-20 perc séta itt már kimerítő. De nincs sok más választás, mert busz nincs, songtaew nincs, a taxi drága, elvétve látni, és amúgy is hogyan magyarázod el, hova jöjjön, ha nem beszélsz thaiul. Grab (ázsiai Uber), ami kb. mindenhol máshol működik Thaiföldön, Phetchabunban nincs. Tuk-tuk szintén csak elvétve akad, a kórháznál meg a busz-pályaudvaron, és azt is ki tudja milyen árra tudnád lealkudni. Milyen kényelmes is volt Oxfordban, hogy bármikor biciklire vagy buszra pattanhattam, és kényelmesen eljutottam bárhova! Vagy hogy csak beültem az autómba, és elugrottam bevásárolni vagy egyet kirándulni! Határozottan nem érzem a komfortot, de persze mindent megold valahogy az ember.

Előbb-utóbb ajánlatos tehát robogót bérelni, hogy ne csak ugyanazt az 1-2 utat járd be a városból. Így tettem hát én is: 2 hónap után lett egy robogóm. Miért vártam 2 hónapot? Soha életemben nem ültem semmilyen motorfélén, nemhogy vezessem…nemhogy Thaiföldön, ahol nem éppen a feltétlen szabályosság uralja az utakat. De nem panaszkodom, Phetchabun sokkal jobb, mint Bangkok vagy Pattaya például; közel sincs akkora forgalom. Szóval végül beadtam a derekam, és tovább löktem magam a komfortzónámon kívül. De érdemes volt, mert ma már nagyon szeretem a motorozást. Heti többször is rápattanok, és akár városon kívülre is elmerészkedek, például kirándulni közeli nemzeti parkokba.  A forgalomra pedig azt hiszem ráéreztem, már elég jól ellavírozok az autók és más motorok között, és jól kezelem, ha az út szélén szembe jön pár motoros.

Az esős évszak

Májusban elkezdődött az esős évszak, ami eleinte 1-2 óra esőből áll délután. Semmi vészes. Aztán egyszer csak átcsap többórás esőzéssé óriási mennydörgésekkel és villámlásokkal párosulva. Ilyenkor óriási hangzavar van a házban, ahogy az eső veri a bádogtetőt. És hogy még jobb legyen az élmény, egy-egy nagyobb viharnál elmegy az áram is, meg a víz is (szerencsére nem gyakran).  Ki tudja, hogy 1 percre, fél órára, vagy több órára. Az áram a nagyobb baj, mert az a légkondi hiányát is jelenti. És olyankor csak ülsz a szobádban a csattogó hangzavarban, nézed az ablakból, hogyan hömpölyög az utcán a víz. Aztán mikor eláll, akkor realizálod, hogy a ház előtt egy akkora tócsa van, hogy csónak kell hozzá, hogy átkelj. Azon a kb. 3 méteren pedig, ami a ház és a suliba vezető út között van, ott akkora a sár, hogy belesüllyedsz.

Ez reggel 7.20-kor komoly kihívás, amikor szépen felöltözve iskolába mész. A helyzet pedig két utcával odébb se jobb, úgyhogy mindenképpen sáros leszel. Meddig is tart az esős évszak? Ja, szeptemberig! (mondjuk hozzá kell tenni, hogy van, hogy napokig nem esik, és akkor is csak éjjel egy kicsi, vagy délután van egy kis zápor, szóval nem állandó monszunt kell elképzelni). Ez augusztusban és szeptemberben kicsit változott, egyre többet esik, és a hőmérséklet is lemegy néha 30 alá éjszakára. De ez nem jelenti, hogy hűvös lenne, csak kicsit kevesebb a tűző napsütéses napok száma. Viszont a magas páratartalom maradt, úgyhogy továbbra is egy helyben állva összeizzadod magad.

A ház, a “menedék” a komforttalanságban

Nagyon szerettem a házikót, ahol először laktam. Szerettem a szobámat, mert világos és tágas volt. Az egész ház teljesen új volt, mi voltunk az első lakói.

Ez fontos is, hiszen amikor egy hosszú, fárasztó nap után hazaérek, nekem fontos, hogy komfortos, otthonos legyen, és meg lehessen kényelmesen pihenni. Aztán egy ilyen hosszú nap után jött a meglepetés, amikor benyitottam a szobámba. Nem vagyok egyedül; egy gekkó futott át a szobán. Cuki állatok, csak az első meglepetés, amikor valami fut a szobádban, az egy kicsit sokkoló tud lenni. Aztán megszoktam, hogy van egy gekkó, aki az egyik sarokban jár le, de a szoba másik részébe nem jön át. Vele megbarátkoztam.

Egyik hétvégén aztán ugyanabban a sarokban észrevettem egy másikat is, picivel nagyobbat. Főleg akkor jöttek le, amikor ment a légkondi. Legalább szúnyogok sem voltak. Aztán hetekig semmi nyomuk nem volt, amikor egyik nap egy bébi gekkó futott végig az ablakon az ágyamnál. Másnap ugyanez a kicsi már az ágyamon volt. Nincs problémám velük, nem félek tőlük, már meg sem rémülök igazán, de azért az ágyamban… Nesze neked komfortzóna! Még egy dolog, amihez csak hozzá kell szokni.

Meg aztán jött a másik meglepetés, épp mikor már egyre jobban berendezkedtem volna a jó kis házba: költözni kell. Mondhatom, nem örültem először, mert egy újabb nyűg nem igazán hiányzott az amúgy is elég hektikus hetekbe. De mit lehetett tenni, költözni kellett. A tulajnak volt egy másik háza, amit felújítottak, így belenyugodtam, hogy vannak azért előnyei az új helynek is. Például nem süllyedünk nyakig a sárba és a pocsolyába egy nagyobb eső után. Vagy nem csak száraz időben tudom előhozni a motoromat.

A(z egyáltalán nem) “szürke hétköznapok”

Most jöhetne a kérdés, hogy “na és amúgy milyenek a dolgos hétköznapok?”. A hétköznap szónak nem véletlen van egy olyan jelentése is, hogy “eseménytelen, közönséges”, hiszen általában az ember elmegy munkába, ott van egy beosztása, vannak ismétlődő feladatok, egyfajta rutin. Na, itt, Thaiföldön ilyen nincs! Szerintem május óta, mióta tanítok, nem volt két egyforma hét, noha az órarendem változatlan. Az első hetekben természetes, hogy változik még az órarend, igazodnak a dolgok. Ezt színesítette még, hogy munkaszüneti napok is voltak, így sokára jött el az, hogy meglássam, milyen is egy hét teljes egészében.

Eleve azzal ellőttem magamat a komfortzónám viszonylagos közelségéből is, hogy bevállaltam az informatika tanítását, ami magával hozta az egészségtan tanítását, ami aztán magával hozta a testnevelés tanítását is az angol két tannyelvű programban. Így “sima” angol nyelvórák tervezése helyett készülhetek olyan témákból, amiket először még nekem is alaposabban el kell sajátítanom. Nem beszélve arról, hogy informatikából csak thai nyelvű tankönyv van, tehát a témakörök ismeretében kell magamtól összeszedni az anyagot hozzá. Jó dolog is a szabadság! Csak rendkívül időigényes… Testnevelésből pedig tudni kell a gimnasztikát, a kosárlabdát és a krabi krabongot, azaz a thai kardozás művészetét. Ennyiféle tantárgy, 3 különböző évfolyamnak…kellene a rendszeresség, a rutin, hogy elkapjam a fonalat, és legyen egy kis komfort a komfortzónán kívül.

De a rendszer csak nem jön! Sőt a lehető legváratlanabb napokon, órákban, percekben teljesen felborul az a kicsi is, ami már megvolt. Egyszer megváltozik a reggeli himnusz-imádkozás-éneklés-beszéd rendje. Máskor hiába várod az órádra a diákokat, azok ünnepségre gyakorolnak délelőtt, csak téged elfelejtettek tájékoztatni, hogy nem lesznek órák. Ja, meg amúgy másnap az ünnepség miatt nem lesznek órák. Következő héten megint munkaszüneti nap van. Utána héten pedagógusnapi ünnepély, amire előző délután készülnek, majd másnap egész délelőtt tart. Ezt kivételesen, teljes véletlenséggel 1 egész héttel előtte megtudtuk. De azt már nem, hogy utána héten valami költészetnapi ünnep miatt megint fél napi órák elmaradnak. Vagy arról, hogy diákigazgató-választás miatt mikor melyik óra marad el három különböző verziót hallottunk. Aztán a vége az lett, hogy a diákjaim mégiscsak megjelentek az órán.

Máskor óra közben derült ki, hogy rövidített órák vannak. Az ebédidő módosult időpontjáról kétféle információt kapunk, hogy biztos jól összezavarodjunk, és valaki épp ebédelni legyen, amikor órát kellene tartania. Az egyik teljes tudatlanság az a király születésnapi ünnepségére való próbát illetően volt. Egyrészt senki nem mondta, hogy ez történik, nem lesznek órák, másrészt azt se tudtuk, hogy hány órát érint. Magát az ünnepséget sem tudtuk sokáig, mikor lesz. De folytathatnám a sort a királynő születésnapjával is, vagy akár a nyugdíjas-búcsúztatóval, ami itt óriási dolog. Utóbbiról bár viszonylag időben tudtunk, az elmaradó órák száma egész végig talány maradt. Eredetileg 2 óráról volt szó, aztán a 2. óra végére már mondta a vezetőtanár, hogy 3 óra lesz ebből. Mindeközben mindennek vége lett. Szóval mégis bementünk az órára, de a diákok úgy voltak informálva, hogy nem lesz órájuk, így nem is készültek. Nesze neked tanítás!

Ha pedig mégis vannak órák, akkor az adott órára vonatkozó tanítani való az óra közvetlen kezdetéig képlékeny – főleg testnevelésből. Bár előtte nap leegyeztettétek a társtanároddal, hogy mit fogtok tanítani, aztán mégis valami olyan jön, amiről még nem is hallottam, nemhogy tanítani tudjam. Vagy megegyeztünk a thai tesitanárral, hogy én csinálom a következő órát, mégis aznap ott helyben valami egészen más következik. Vagy az óra előtt megmondják, hogy ma kézen egyensúlyozás lesz, majd mielőtt épp elkezdődne minden, mégiscsak hídállást kell tanítani. Ha egyáltalán ott van a tesitanár, hogy megmondja mindezt. Mert aztán van, hogy mosolyogva integet egy autóról, ami épp elhajt az iskolából, vagy csak valahol máshol van, senki nem tudja, hol, vagy nem mondja meg. A lényeg, hogy elvárásaid, kőbe vésett terveid ne legyenek, viszont mindig mindenre legyen egy B terved. Ez meglehetősen fárasztó tud lenni, mert a nap minden percében ébernek és jelen kell lenned, és váratlan szituációkra megoldást találnod úgy, hogy az mindenkinek a kedvére legyen – ami nem mindig egyszerű…

Ezek persze a teljesség igénye nélkül felsorolt példák. Olyanokról nem is ejtettem szót, amikor kétszer kellett egészségügyi vizsgálatra menni, és annak az időpontja és hossza is mennyire ad-hoc volt. Vagy a munkavállalási engedélyt átvenni szintén “na akkor most megyünk!” alapon, minden mást félredobva, tanítási időben mentünk. Mint ahogy vízumot hosszabbítani is “dél után” 11-kor vittek minket, és az másfél óra várakozás után sem valósult meg, csak pár héttel később, harmadszori próbálkozásra, újabb órákig tartó várakozás után. Szinte minden napra jut egy ilyen sztori, és mindig valami olyan, ami még előtte nem volt, és amire álmodban sem gondoltál volna.

Ja, és hogy miért is nem mondhatók még szürkének a hétköznapok? Már utaltam rá egy korábbi blogbejegyzésemben is, hogy itt minden napra megvan az adott szín. Ezt a thai tanárok követik is. Bár nincs szigorúan megszabva nekünk, külföldieknek, de azért ajánlatos követni a színtrendet, hogy ne lógjunk ki nagyon. Különösen jeles napokon, ünnepeken, előre meg kell kérdezni, hogy milyen színt kell viselni. Ez ma már hozzátartozik a mindennapokhoz, de időbe telt megszokni. Na, meg beszerezni pár darabot az alapszínekből.

“De hát ez Thaiföld!” Ez már amolyan szállóige is itt a külföldiek körében. Innen vagy megszökik az ember, vagy megáll és elgondolkozik, hogy mit is tanulhat mindebből. Én az utóbbit választottam egyelőre, mert úgy érzem, egyre jobban el tudom engedni a dolgokat, ha nem úgy alakulnak, ahogy előre elképzeltem, és kevesebbet idegeskedem ilyenek miatt. Továbbá mert türelmet tanulok, mert új készségeket tanulok, és mert a problémamegoldó-képességem minden nappal edződik. Nem utolsó sorban pedig, mert megszerettem a diákjaimat, és roppant érdekes figyelemmel kísérni, hogy mit tartanak trendinek az itteni tinik, és hogy formálódnak az itteni iskolarendszerben – ami egyébként megér majd egy külön blogposztot is. Egyszerűen nem lehet véletlen, hogy valahogy itt kötöttem ki: itt, 8000 km-rel keletre a komfortzónámtól!

 

 

Click here for the English version!